Hiszek Egy Istenben…

A Görgényi Egyházmegye hitvalló napot tartott. Marosfelfalu református gyülekezete adott otthont a rendezvénynek és - mint utólag kiderült - az egyházmegye legnagyobb templomának befogadóképességére szükség is volt.

Veress Róbert esperes köszöntésében említette a bibliai ember két fia közül azt, aki apjának azt mondta, nem megy munkálkodni a szőlőbe, de utólag meggondolva magát, mégis elment, arra utalva ezzel, hogy noha előzőleg sokan hivatkoztak mindenfélére, de végül mégis eljöttek ma ide. Több mint másfél százan hallgattuk dr. Kolumbán Vilmos püspökhelyettes igehirdetését, valamint az őt követő előadók valóban hitvallás-szerű előadását, mint az egyházmegye harmincnégy gyülekezetéből érkezett lelkipásztor családok és mint velük tartó gyülekezeti tagok, gondnokok vagy presbiterek.

Arra gondoltam, hogy ha csak egy gondolat, csak egy ige, egy szó az, amit magunkkal hoztunk, már megérte, hogy elmentünk. Hitvalló nap. Lehet, hogy furán hangzik az elnevezés, de ha erre gondolok utólag, Benkő Tímea professzor asszony (egyházi) énekben mondott, „énekelt hitvallás”-ról szóló előadásának egy gondolata visszhangzik bennem. Azzal, hogy csak részt veszel az istentiszteleten – ellentétben szomszédoddal, aki épp akkor intézi életének ügyes-bajos dolgait – szóval azzal, hogy téged templomba menni lát – már „hitvallást tettél” – hiszen „áldó hatalmak oltalmába” igyekeztél. Ez persze a templomon kívül is érvényes hatósugarú erő, de a cselekedetek általi hitvallás a jelenléttel kezdődik. Mi ott voltunk.

Dr. Batizán Attila küküllői esperes-helyettes letisztult gondolatokat és követhető tematikát hozó előadásából az a gondolatkérdés maradt meg bennem, hogy miért is van szükség misszióra? Van-e szükség misszióra ott, ahol a megtalált „drágagyöngy” fölötti öröm visszatarthatatlanul áradni akar az Isten kegyelmét felfedezőből? Egyébként pedig mi a misszió? Nem választ adott ezekre a kérdésekre, hanem szinte észrevétlenül bevonta hallgatóit a válasz-keresésbe. Egyszer csak úgy éreztem, ez az én kérdéseim is, nem csak a missziótörténeti tudomány elvont útkeresése.

Közben a parókia kertjében terített asztalok mellett szorgoskodtak már a szakácsok, asszonyok, segítők, hogy a templomból jó két és fél óra - sokunk számára szinte észrevétlenül - elszálló ideje után a bográcsokból asztalra kerüljön a nem hétköznapi mennyiségű és minőségű gulyás, sütemény, étel ital. Méltó ide egy őszinte köszönetet írni Dobos Lóránt helyi lelkipásztornak és feleségének, valamint a gyülekezet áldozatvállaló presbitériumának, gondnokának és nőszövetségének.

Zárszóképpen egy bennem ma letisztult gondolat: a hitvallást nem lehet kikényszeríteni. Akkor képmutatássá válik. A hit nem a sikeres önámítás végső diadala az én felett, hanem szeretet. Káténk szavaival: „szívbéli bizalom”. Csak akkor hiteles, ha szívből jön. Úgy éreztem, hogy aki jelen volt, szívből is jelen volt. Nem azért tartottuk meg ezt az alkalmat, hogy egyházmegyei belmissziós programunk egy pontját kipipálva, az elvégzett munka elégtételével dőlhessünk hátra, hanem azért, hogy e nap kezdete lehessen valaminek. Találkozásoknak, ismeretségek kialakulásának, vagy akár éppen annak a hitnek, amit az előttünk álló időre nézve életvitelünkkel vallunk meg naponta – „áldó hatalmak oltalmában…”