Hogy
állunk?
Már az is kegyelem, hogy állhatunk. Azzal
az igei ismerettel, hogy „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1Kor. 10:12) Elesni
pedig könnyen lehet manapság, amikor sok irányból hatnak ránk különféle erők
azzal a szándékkal, hogy valamilyen jól-rosszul megmagyarázott indokkal
ledöntsenek lábainkról, megingassanak hitünkben, helyben tartsanak, vagy épp
el(ő) mozdítsanak valamilyen cél érdekében. Ha az ember hasznos képessége az
alkalmazkodás, és ha mindent meg lehet szokni bizonyos értelemben, akkor akár a
bizonytalanságot is meg lehet… Vagy ha a tanítványok küldetési „mandátumát”, mondhatnánk
„munkaköri leírását” tartjuk szem előtt, akkor egyértelművé válik előttünk:
„Mission imposible” – lehetetlen küldetés. „Ha akkora hitetek lenne, mint a
mustármag, semmi sem lenne lehetetlen néktek.” – mondja erre az ige”. Még a tanítványi
küldetés sem. A lelkipásztori sem, sőt a gondnoki, presbiteri, vagy
személyesebb köröket érintő szülői, testvéri, baráti szerep sem. Minden szinten
lehetséges lenne a lehetetlen, csak ehhez még hiányzik valami. Az kis hit, ami
néha nagyobb, néha kisebb, néha összeszárad, vagy épp a kegyelem áradatába
kerülve növekedik.
A mai Közgyűlés a gernyeszegi templomban a
félénk, de lehetségessé váló újra-indulás hangulatában telt. Minden másképpen,
mégis megszokott terünkben és ismerős arcaink között, akkor is, ha ennek az
arcnak csak a fele volt látható a maszk alatt. Félarcú Egyházmegyei Közgyűlés.
De ha egy mikroszkopikus lény fenyegető jelenléte hónapok óta befogja
szánkat-orrunkat és helyben tartásra kényszerít évszázadok óta meg nem
tapasztalat templombezárással – azért a test lámpása - a szem - nyitva
maradhatott. És ami fontos volt, azt láthattuk és a hallásból táplálkozó hitünk
is erősödhetett. Így a félarcú közgyűlésnek azt a részét láthattuk, amit fontos
volt és fontos marad. Megtarthattuk. Istennek hála, nem is kevesebben, mint a
„normális” időkben.
Pataki Levente a tanítványok lehetetlen
küldetésének lehetőségéről beszélt a kezdő áhítatban. Ezt követte az az
esperesi beszéd, amelynek igéjét Veress Róbert esperes annak a két új
lelkipásztornak szánt, akiket az újonnan érkezetteknek kijáró bekebelezési
szertartás illetett meg az idén. Nagy Hunor Ferencz ifjú lelkipásztort a
Kisfülpösi gyülekezet, Pataki Levente Csabát pedig Marosvécs gyülekezete hívta
meg lelkipásztorának az elmúlt időszakban. Noha érkezésük egybeesett azzal a
nehéz szakasszal, amelyre nem tudtunk felkészülni, de hála Istennek, itt
lehetnek végre közöttünk.
Az esperesi jelentés elején Megváltónk ígéretet hallhattuk – „ne
féljetek, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” És annak
ellenére, hogy ismerjük ezt az igét, jó volt újra táplálkozni belőle lelkileg.
Mint ahogy a kenyeret is jól ismerjük gyerekkorunk családi asztalainak meghitt
alkalmai óta, mégis naponta újként örülünk neki, kívánjuk, és jó táplálkozni
belőle. Hogy állunk? – tetem fel a kérdést a címben. Megpróbáljuk számba venni
veszteségeinket, lehetőségeinket és sikereinket, mint csata után (lehet, hogy
közben?) a seregszemélt tartó vezéri kar. Nem jegyzőkönyvet akartam írni, ezért
csak néhány eseményt emeltem át a mulandóság tengerének hullámaiból – azzal,
hogy még mai gyűlésünk hangulatában leírtam e pár mondatot, melyek az esperesi
jelentés vizitációkról szóló részét hallgatva fogalmazódtak meg bennem. Nem
volt kézfogás, nem volt szünet. Nem volt együtt elköltött közebéd, mégis együtt
voltunk. Megállva Istenünk előtt. A számvevői jelentés ébresztett
gondolataimból, melyből azt szűrtem le, hogy a lehetőségeink (akár anyagi, akár
szolgálati) határait túllépni csak akkor lehet, ha áldást keresünk. Nem tudom
mit kerestek elődeink, de ha áll még a templom és áll még az anyaszentegyház,
akkor valószínű, hogy értették a titkot: - az egyház nem a miénk, hanem azé,
aki létre hívta. És nem mi fogjuk megtartani, de eszközei lehetünk annak, hogy
álljon, és a „pokol kapui se vehessenek rajta diadalt”. El nem takart
szemünknek látni kell azt is, hogy a pandémiás korlátozások között fiataljaink nagyobb
számban kapcsolódtak be az online evangéliumi térbe, mint azelőtt a
valóságosba. És azt is, hogy van gyülekezeteink között olyan, melynek
lelkipásztora őszintén beismerte – nem okozott kiesést a perselypénzben és az
adományok terén a járványzár – mert utólag pótolták önkéntes perselyes és egyéb
adományokkal a hívek. Ezért lehet hálát adni, és azért, hogy van jövőkép. A
szegénység mindig a jövőképet támadja meg. Mi lesz holnap? Miből és hogyan? Ide
jutunk mindig a kérdéseink sorozatának végére. Úgy gondolom, jó lenne ebben a
mai – bizonytalanságában állandósult – világban csak ezt keresni, hiszen áldás
nélkül – hadd idézzem itt a kátét - „sem a mi (presbiteri, gondnoki,
lelkipásztori, esperesi, számvevői vagy pénztárosi) gondoskodásunk és munkánk
sem adományaid nálunk nem gyarapodnak…” Miközben e sorokat írom, látom a másik
képernyőn a mai nap hírei között, hogy ismét rekordot dönt a megbetegedések
esetszáma. Nem tudhatjuk mi lesz még ezután, de érzem, hogy mégsem lehet a
félelem az első gondolatunk, hiszen a mai közgyűlésen együtt elmondott
imádságainkra hallanunk kell feleletképpen a reménység szavát Pál apostol
tolmácsolásában: - Álljatok meg a hitben, legyetek erősek… (1Kor. 16:13)
